|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vasas Samu 1990. szeptember 22.Olivier Lustig nyugalmazott ezredes csak Észak-Erdély zsidóságának tragédiájával foglalkozott, állapította meg Vasas Samu, kimondva, hogy az egész magyar nép fasiszta volt, a román nép ellenben mentes maradt a fasiszta fertőzéstől. Valójában a pártlap, a Scinteia 1945. máj. 24-i és aug. 4-i, a Mantuirea 1944. nov. 20-i és 1945. márc. 26-i számai megírták, mi is a valóság. A cernovici főrabbit megkínozták, majd agyonlőtték. Jegában 14 ezer, Toroinet és Radauti megyékben 15 ezer zsidót gyilkoltak meg. Transznisztriába, két megsemmisítő táborba deportáltak 108 ezer zsidót, ahol közülük 64 556-an meghaltak. Bukovinából 58 ezer zsidót vittek el, akik közül csak 12 ezren tértek vissza, Odesszában 30 ezer, Bagdanoviza táborában 50 ezer, Galacon 70 ezer, Cetatea Alban 10 ezer embert öltek meg, Virjuleni és Marculesti táboraiban 24 ezren haltak éhen. Összesen tehát 323 000 zsidót öltek meg. Lustignak elkerülte a figyelmét az, hogy erről a tragédiáról Romániában háromkötetes Fekete könyvet állítottak össze 1946-ban. Igaz, hogy később zárolták ezt az összefoglalót. - Raoul Sorban a hetvenes években Kós Károly lefasisztázásával keltett feltűnést. Festő volt, művelődéstörténész, most pedig felcsapott történésznek, megjelent művében /Fantasma imperiului Ungar si Casa Europei/ revizionistaként szerepel Szabó T. Attila nyelvtudós, Herepei János, de Németh László, Sütő András és Balassa Iván, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke is. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./ Raul Sorban akinek jelleme, viselt dolgai ismertek most egy könyvvel jelentkezett: Fantasma imperului ungar si Casa Europei, Bucuresti, 1990. A szerző munkája függelékében adott egy felsorolást: "Erdélyről és a romániai magyarokról szóló revizionista és hungarista könyvek nem teljes listája". Sorban revizionistának kiáltotta ki Cseh Gusztáv metszeteit erdélyi személyiségekről, Kányádi Sándor verseit az év hónapjairól vagy Szabó T. Attilának a helynevekkel foglalkozó művét. A szerző a hungarizmust az összmagyarság, a mindenkori magyar állam vezéreszméjévé tette: "A Magyar Birodalom fantomja ma áthatja a magyar politika minden munkatervét." Könyvében Klapka György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Kós Károly és mások egy-egy kijelentésük miatt hungaristrák lettek. /Balázs Sándor: Cérnára fűzött rögeszme. = A Hét (Bukarest), szept. 27./1992. február 22.Febr. 21-22-én a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson tartotta idei első vándorgyűlését a Kriza János Néprajzi Társaság. A vándorgyűlés meghirdetett témája: Proxemika a népi kultúrában. A proxemika a néprajzi kutatásban a térérzékelést, a térhasználatot, a tér tagolási módját jelenti. Több előadás hangzott el, köztük Vasas Samu egy kalotaszegi szokás, a tavaszi első juhfejés és tejelszállítás rituális rendjét elemezte, Oláh Sándor /Csíkszereda/ egy hargitaalji falu szimbolikus településszerkezetéről szólt, Péntek János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára kert, gyepű, határ fogalomhármas nyelvtörténeti elemzését végezte el, a csíkszeredai Balázs János a lakodalom egy szokásmozzanatát vizsgálta, Keszeg Vilmos /Babes-Bolyai Tudományegyetem/ a mezőségi hiedelemvilág szerkezetét elemezte. Kolozsvári néprajz szakos egyetemi hallgatók mellett magyarországi néprajtosok is tartottak előadást a vándorgyűlésen. /Zakariás Erzsébet: A Kriza János Néprajzi Társaság idei első vándorgyűlése. = Művelődés (Kolozsvár), ápr./1992. július 16.Kriza János Néprajzi Társaság jún. 4-5-én Homoródfürdőn tartotta idei második vándorgyűlését. Az előadások témái: a halál és a temetkezési szokások. Az előadók között volt Zakariás Erzsébet /Kolozsvár/, Nagy Olga /Kolozsvár/, Zsók Béla /Bukarest/, Tankó Gyula /Gyimesközéplok/, Bárány Mihály János /Marosvásárhely/, Olosz Katalin /Marosvásárhely/, Vasas Samu /Bánffyhunyad/, Tánczos Vilmos /Csíkszereda/, Csergő Bálint /Csíkszereda/, Asztalos Enikő /Marosvásárhely/, Balázsi Dénes /Székelyszentlélek/, Gazda József /Kovászna/ és Virág Magdolna /Kolozsvár/. /Vándorgyűlés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 16./1994. április 12.Nemrégiben Magyarfenesen tanácskoztak a környező magyarlakta települések szellemi vezetői. Fontos, hogy a kis közösségek megosszák egymással gondjaikat, mondta Kötő József, az RMDSZ ügyvezető alelnöke. Ennek a régiónak a rendelkezésére áll a várfalvi 14 szobás tsz központ. Dáné Tibor Kálmán a népfőiskolákról beszélt, Vasas Samu a Kalotaszeg folyóiratról, amelynek főszerkesztője. Szóba került a szekták veszélyessége is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 12./1995. szeptember 30.Szept. 30-án Bánffyhunyadon, a református templomban tartott ünnepi istentisztelettel kezdődött meg a hagyományos Kalotaszegi Napok rendezvénysorozat. Dr. Bütösi János professzor, a Magyar Reformátusok Világszövetségének elnöke hirdetett igét. Az istentiszteleten dr. Hegedűs Lóránt, a magyarországi Református Zsinat, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke emlékezett meg Ravasz László munkásságáról, majd megkoszorúzták a templomban elhelyezett Ravasz László-emléktáblát. Délután felavatták a Ravasz László Emlékházat, amely a jövőben a helyi magyar egyházi és művelődési élet központja lesz, helyet kap benne a Kós Károly és Ravasz László emlékszoba. Avatóbeszédet mondott dr. Bátai Tibor, az Illyés Közalapítvány irodavezetője és dr. Kötő József, az RMDSZ művelődési és egyházügyi alelnöke. Az emlékházat Vasas Samu, a vidék néprajzi kutatója mutatta be. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), okt. 3., 631. sz./1996. május 4.Az 1989-es fordulat óta hagyománnyá vált, hogy a kalotaszegi Riszeg-tetőn a gyermekek népdalversenyt rendeznek. Idén máj. 4-én tartották a népünnepélyt. A környező falvakból sokan eljöttek. Az összejövetelen átadták a jelképes értékű Pro Kalotaszeg-díjakat. Azokat az alapítványokat tüntették ki, amelyek erkölcsileg és anyagilag támogatták a vidék helységeit: a Boros Péter volt miniszterelnök vezette budapesti Országépítő Alapítványt, a németországi Kinderverein Bethesda gyermekszövetséget, egyes külföldi gyülekezeteket, a budapesti Mocsáry Lajos Alapítvány díját Lakner Zoltán volt államtitkár vette át. A díjátadást Vasas Samu néprajzi író végezte. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 6./1996. július 5.Júl. 5-e és 7-e között tartották meg a Vasvári Napokat, amelyet a kőrösfői RMDSZ szervezett a Rákóczi és a Bocskai Szövetség támogatásával. A rendezvénysorozat keretében a százhetven éve született Vasvári Pálra emlékeztek. Az idei Vasvári Napok fő célja a történelmi tényekre támaszkodva tisztázni az egyre nagyobb indulatokat kiváltó ellentmondásokat, amelyet hűen tükröz a kortárs koronatanú, Avram Iancu és a mai hatalom hangadójának egyik kijelentése. Avram Iancu 1849 novemberében az osztrák kormánynak küldött jelentésében a júliusi csatát "Fintinele-i mészárlásnak" nevezi. Saját veszteségei: négy halott és tizenkét sebesült. Petre Turlea a képviselőház ülésén 1995. október elején azt állította, hogy az "RMDSZ teletömte az országot gyilkosok emlékműveivel...", mint például "az 1848-ból ismert Vasvári Páléval, a véres zászlóaljak megalapítójáéval, aki negyvenezer román haláláért felelős..." - A Vasvári Napokat júl. 5-én Nagyváradon Tőkés László püspök nyitotta meg, a város piacterén a Rákóczi-csapat 1849. ápr. 27-i zászlóavatására emlékeztek. Okos Márton emlékezett a Rákóczi-csapatra, majd a Zika Klára, a Magyarok Világszövetsége főmunkatársa által elkészített zászlók felszentelése következett. A Rákóczi-csapatra emlékezők között volt Vasas Samu, a Kalotaszeg folyóirat, Kudor István a Pro Kalotaszeg Alapítvány nevében. Kalotaszegen, Magyarvalkón folytatódott az ünnepség, júl. 6-án tartották a millecentenáriumi ünnepséget, ahol emlékoszlopot - kopjafát állítottak az 1848-as szabadságharc kiemelkedő személyiségének, Vasvári Pálnak. A kopjafa Kudor István /Bánffyhunyad/ munkája. A kopjafa állításánál többen mondtak beszédet, majd a kalotaszegi népviseletbe öltözött fiatalok műsorát láthatta a közönség, ezután koszorúztak a kopjafánál. A Vasvári-ünnepség Kőrösfőn folytatódott, ahol dr. Péntek János kolozsvári egyetemi tanár megnyitója után dr. Egyed Ákos történész /Megbékélési kísérletek, tragikus összeütközések 1848-49-ben/, Zika Klára, a Magyarok Világszövetsége főmunkatársa /Vasvári emberi, nevelő példája az ifjúság előtt/ és dr. Kreczinger István, a Bocskai Szövetség elnöke tartott előadást. Júl. 7-én Kőrösfőn megkoszorúzták a budapesti Székely Kör támogatásával 1995-benn felavatott kopjafát, amelynek felállítása ellen több feljelentés érkezett a bíróságra, több eljárás folyt, eddig azonban a négy feljelentő elvesztette a pert. /Szabadság (Kolozsvár), júl. 8., Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./1997. május 3.A Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület és a Rákóczi Kulturális Egylet szervezte máj. 3-án a Riszeg-tetőn a kulturális népünnepélyt. A népünnepélyt Vasas Samu, a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület elnöke nyitotta meg. Népdalverseny volt, sportvetélkedők zajlottak, fellépett a testvérváros, Tiszasasvár fúvószenekara. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./1997. december 20.Dec. 20-án elhunyt Vasas Samu, a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület elnöke, a Kalotaszeg folyóirat főszerkesztője. Temetése dec. 22-én lesz, Bánffyhunyadon. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./1998. október 13.Okt. 10-11-én Bánffyhunyadon a város nagy szülöttére, Ravasz László püspökre /1882-1975/ emlékeztek. Szülőháza ma a kalotaszegi magyarság kulturális centrumaként működik, Vasas Samu jóvoltából. Ravasz László 1948. ápr. 28-án lemondásra kényszerült a püspökségről. Több előadás hangzott el, az istentiszteleten dr. Bölcskei Gusztáv püspök hirdetett igét. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./ Vasas Samu /Bencéd, 1927. júl. 14. - Bánffyhunyad, 1997. dec. 20./2000. december 13.Megjelent az 1990-ben Vasas Samu által újraalapított Kalotaszeg /Bánffyhunyad/ kulturális folyóirat új sorozata XI. évfolyamának 11. száma, melyet Ravasz László püspök halála negyedszázados évfordulójának szentelték. Folytatódik az erdélyi települések lakosságának 1900-as vallási megoszlását bemutató sorozat, most a mezőségi településekkel. /Megjelent a Kalotaszeg 11. száma. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2001. augusztus 15.Két éven belül immár a második könyv jelenik meg Kalotaszegen a tragikus sorsú 1848-49-es forradalmárról, Vasvári Pálról. Ezelőtt két évvel Akiket Kalotaszeg nem feled címmel jelent meg egy történelmi kisregény, most pedig a szabadsághős születésének a 175. évfordulója alkalmából, Vasvári - Bölcsőtől a csatatérig címmel lát napvilágot újabb kötet, amely eredeti dokumentumok, korabeli újságcikkek, tanulmányok közreadásával mutatja be Vasvári életútját, a tragikus csata részleteit, magyar, román és osztrák szemszögből. Mindkét kötet szerzője Péntek László, a kőrösfői Rákóczi Kultúregylet jelenlegi elnöke. 1996-ban megalakították a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületet, melynek Vasas Samu elnök halála után két évig elnöke volt Péntek László. Péntek László ismeretterjesztő történelmi kisregényt írt a fiatalság számára Vasvári Pál hősiességéről és tragikus haláláról, amely ezelőtt két évvel, a tiszavasváriaknak köszönhetően megjelent /Akiket Kalotaszeg nem feled/ - Péntek nyíltan kimondott olyan dolgokat, amely nem tetszettek az éppen hatalmon levőknek és szolgalelkű fullajtáraiknak. A hatalom a 80-as évek elejétől perbe fogta Péntek Lászlót, és mindent elkövetett, hogy lakat alá helyezzék őt. A több mint öt évig tartó per alatt közel hetven alkalommal idézték meg a kolozsvári törvényszék elé mint alperest. Végül felmentették a képtelen vádak alól. Azonban a megfélemlítés és családja zaklatása tovább folyt, 1985-ben Bánffyhunyadra költözte, remélve, hogy egyszer csak véget érnek a zaklatások. Tévedett: 1987-ben a kolozsvári ügyészség parancsára házkutatás címén a szeku emberei feldúlták a lakását és a kőrösfői szülői házat. Az 1989-es fordulat nagy megkönnyebbülést hozott, de csak 1995-ig, a Vasvári kopjafa állításáig, amiért mint az RMDSZ elnökét és az emlékoszlop-állítás kivitelezőjét többmilliós lej büntetéssel sújtotta őt a Kolozs Megyei Tanács és a kopjafa eltávolítására kötelezték. Újra a kolozsvári törvényszéken találta magát, mégpedig négy párhuzamosan zajló per vádlottjaként. Azonban a Kolozs megyei RMDSZ vezetősége és Eckstein-Kovács Péter ügyvéd szakértelme segített, a több mint 62 idézést követően újra győzött az igazság. Pénteknek a legjobban az fájt, hogy voltak olyan magyarok, akik a román sovinisztákat is felülmúlva vettek részt a zaklatási és lejáratási kampányban, amely a mai napig is folyik, Bánffyhunyadon is és Kőrösfőn is. - Nagy erkölcsi támogatást jelentett Péntek Lászlónak, hogy 1997. április 30-án Vasvári Pál-díjat kapott Tiszavasvári város vezetőségétől. Ugyanezen év október 29-én Budapesten az ifjúsági központban átvehette a Budapesti Székely Kör irodalmi díját. /Kerekes Edit: Új könyv Vasvári Pálról. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./2005. szeptember 26.Fennállásának 10. évfordulóját ünnepelte a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület. Az érdeklődők megtekinthették a zsoboki alkotótáborban készült képzőművészeti munkákat. Szeptember 25-én Vasas Samu-emléktáblát avattak, és elhelyezték a Kós Károly Emlékház alapkövét. Szrága Zoltán, a Kós Károly Kulturális Egyesület elnöke nyitotta meg a kétnapos rendezvénysorozatot szeptember 24-én, szombaton. 10 éves a Kós Károly Kulturális Egyesület címmel Laczi Levente, az egyesület alelnöke vezetésével az egyesület tagjai összegezték az elmúlt öt év tevékenységét. Többek között farsangi mulatságokat, Kós Károly-napokat, könyvbemutatókat, Gyarmathy Zsigáné helyismereti vetélkedőket szerveztek, megünnepelték a költészet napját, besegítettek a Riszeg tetői találkozó megszervezésébe, valamint Wass Albertről is megemlékeztek – hangzott el. Bogdán Botond, az egyesület titkárának közreműködésével bemutatták a Kós Károly Kulturális Egyesület honlapját (www.infokalotaszeg.ro). Délután a Kalotaszeg Képes Krónika fényképalbumot mutatta be a két szerző, Váradi Péter-Pál és szövegírója, Lőwey Lilla. A kerekasztal-beszélgetésen Vasas Samura, a Kós Károly Kör alapítójára emlékeztek. Vasas Samu /1927-1997/ számos tevékenységnek volt mozgatórugója a városban: a Kós Károly színjátszó kör alapembereként, a Kalotaszeg című folyóirat újraindítójaként, íróként, tanárként és tanfelügyelőként tartják számon. „Samu bácsi” vásárolta meg a Ravasz László házat is, amely most a Kós Károly Kulturális Egyesület székhelye. Pomogáts Béla, aki sok közéleti tisztsége mellett Kalotaszentkirály díszpolgára, leleplezte a Vasas Samu emléktáblát. /Dézsi Ildikó: Vasas Samura emlékeztek Bánffyhunyadon. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./2007. június 6.Vasas Samu- Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek /Kráter Műhely Egyesület, Pomáz 2007/ című kötet hatalmas gyűjtőmunka eredménye, hiszen egy egész tájegység, a tágabb értelemben vett Kalotaszeg 41 falujának teljes ünnepi szokásanyagát veszi számba, továbbá a gazdasági évhez kapcsolódó szokásrendjét, az ünnepek szokásainak verses és prózai szövegeit. A kutatás 1965-ben kezdődött és tartott 1981-ig, melyhez 1973-ban csatlakozott Salamon Anikó néprajzkutató. Minden falut végigjártak, és az azonos témájú vizsgálatok eredményeit összehasonlítva saját új és régebbi gyűjtésükkel, mások gyűjtéseivel, elemezték. /Vasas Samu- Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek. /Gondola. hu, jún. 6./ Vasas Samu /Bencéd, 1927. júl. 14. – Bánffyhunyad, 1997. dec. 20./ 1973-1987-ig, nyugdíjazásáig a bánffyhunyadi líceum tanára. Néprajzi munkái: Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés /Kriterion, Bukarest, 1985/, Kalotaszegi ünnepek /társszerző, Budapest, 1986/, A kalotaszegi gyermek /Kolozsvár, 1993/, Népi jelvilág Kalotaszegen /Budapest, 1994/. A Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület elnöke, a Kalotaszeg folyóirat főszerkesztője volt. Salamon Anikó (Réty, 1945. júl. 2. – Kolozsvár, 1981. júl. 1./ magyar-néprajz szakot végzett. Néprajzi kutatásai főleg a szellemi néprajz, a népi hitvilág elemeinek feltárására, értelmezésére irányultak. - Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák /Budapest, 1987/2009. január 23.Tavaly év végén új sorozatának 150. számához érkezett a Kalotaszeg folyóirat. Ez a harmadik vonulat, egyenes folytatása a többszörös lapalapító törekvésnek, amely 1890-ben kezdődött (Gyarmathy Zsigáné, Kós Károly, Herrmann Antal), és 1912-ben folytatódott. Az 1989-es változás után Vasas Samu bánffyhunyadi tanár-néprajzkutató-szakíró szerkesztésében 1990 végén (dátum nélkül) a próbaszámmal indult el immár harmadszor a bánffyhunyadi székhelyű Kalotaszeg új sorozata. A sajtótermék kéthetente megjelenő, kulturális, közéleti lapnak indult, ami a csökkenő anyagi lehetőségek következében folyóirattá, majd összevont kéthavi (háromhavi) lappá módosult. A lap védnökségét (kezdetben) a bánffyhunyadi RMDSZ, míg kiadását a Pro Kalotaszeg Művelődési Egyesület vállalta. Vasas Samu Bánffyhunyad mellett Kalotaszeg különböző pontjairól válogatta össze a szerkesztőket. A szerkesztői munka ügyszeretetből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül történt, a munkatársak írásaik jutalmául a lap tiszteletpéldányát kaptát. Az 1990-es induláskor Török F. László volt a főszerkesztő, 1992-től Vasas Samu átvette a főszerkesztői feladatkört, amit 1997-ben bekövetkezett haláláig betöltött. Azóta a főszerkesztő Kusztos Tibor, Buzás Pál a főszerkesztő-helyettes. A lap kezdeti, felfelé ívelő szakaszának melléktermékei a Kalotaszegi Füzetek, amelyből 1993-ban összesen három könyvecske jelent meg. Szép falinaptárak is születtek (1991–1995), továbbá a kalotaszegi templomokat bemutató ingyenes különlenyomatok. /Buzás Pál: Ünnepel a kalotaszegi lap. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./2010. december 30.Péntek László: „Az erő a közösségben és egységben rejlik”Nagyon nehéz tömören összefoglalni azt a tömérdek és szerteágazó munkát, amelyet Péntek László az utóbbi két évtizedben a közösség szolgálatában kifejtett. Jelenleg szülőfaluja, Körösfő alpolgármestereként tevékenykedő, Bánffyhunyadon és környékén egyszerűen RMDSZ-Laciként ismert Péntek László mind az 1989-es rendszerváltás előtt, mind pedig utána becsülettel helyt állt. Egyszerűség, szerénység és alázat jellemzi, kiváló humorérzék s optimizmus, mindig tartogat egy-egy jópofa viccet a tarsolyában, amellyel mosolyt tud csalni a környezete arcára. Nevéhez sok minden kapcsolódik, elég, ha csak a Riszeg-tetői ifjúsági majálisra gondolunk, vagy a Vasvári-kultusz ápolására. Munkájáért több elismerésben, kitüntetésben részesült, legutóbb Sólyom László a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta neki a kalotaszegi magyarság öntudatának nevelésében, hagyományainak ápolásában, az Erdélyben és az anyaországban élő magyarság közötti kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséül. – Immár húsz éve aktív részese vagy az erdélyi magyar közéletnek, benne vagy a politikai körforgásban. Egyáltalán, hol és hogyan kezdődött el mindez? –Hogy jobban átláthassuk, miért alakult ilyen irányba az életem, pillantsunk egy kicsit vissza azokra az időkre, amelyek meghatározóak voltak számomra. Szülőfalum Körösfő, ahol csak a rendőr és családja volt román. Aromán nyelvvel az általános iskolai tananyagban találkoztam, mely nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szabadon fogalmazzak, vagy értelmes mondatot alkossak. 1966-ban kerültem olyan, többségében román környezetbe, a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti szakiskolába, ahol a több mint ötszáz diáknak túlnyomó része román nemzetiségű volt. Vass János igazgató úr „vas”kézzel tartotta a fegyelmet, ennek ellenére mindegyre történtek etnikai jellegű „civakodások”, amelyek mérgezték a levegőt a két színtiszta székely pincérképző osztály, valamint a női- és férfiszabó, cipész, cukrász, könyvelőket képző vegyes, vagy tiszta román osztályok között. Itt tudtam meg, mit jelent a gúnyos bozgor (hazátlan) szó, milyen érzés az, amikor csak azért, mert magyarul beszélsz jól elpáholnak. Kalotaszegről heten voltunk egy román osztályban, és nem egy alkalommal kértük a székely osztályok segítségét avédelmünkre, akik nem haboztak, és „alapos munkát” végeztek, csak az igazgató úr jóakaratán múlott, hogy nem kerültem fel a kicsapott diákok listájára. Az iskola elvégzése után Körösfőn nyitott szabóműhelyt a fogyasztási szövetkezet, amelynek 1971-ig a vezetője voltam. Körösfőn az a szokás, hogy azok, akik behívót kapnak katonai szolgálatra, előtte reguta bált szerveznek, s úgy éjfél után a legények összefogózkodva, katonadalokat énekelve, végigjárják a falu utcáit. Akkoriban este tíz után nem volt szabad hangoskodni. Úgy éjfél után járt az idő, amikor a helyi rendőr a Bedecs utcában próbált bennünket elhallgattatni. A heves szóváltások után galléron ragadott és megpróbált a földre teperni. Ekkor az történt, amit mai napig bánok. Átvillantak az agyamon a szentgyörgyi megaláztatások és azt gondoltam: ha már itt, a szülőfalumban is ilyet tehetnek velem, hát megemberelem magam, és alaposan helyben hagytam a megdöbbent milicistát. Szegény szüleim mindent megmozgattak, hogy ne a börtönbe, hanem Tîrgu Jiuba, a légvédelmi kaszárnyába kerüljek. Itt azonban a dosszáromnak köszönhetően a büntetőszázadba kerültem, a tizenhat hónap alatt egyszer engedtek haza két heti szabadságra. A kiképzés mellett sokat tanultam, így sikerült azon ritka magyarok közé tartoznom, akik a rendfokozatok szamárlétráján a legfelsők közé verekedték magukat. Megtanultam jól románul, a szakaszvezetői rang pedig védelmet jelentett az ellen, hogy valaki büntetlenül megalázzon. Becsületére legyen a román hadseregnek, hogy egyetlen egyszer sem történt etnikai alapú konfliktus, de még szándékos sértegetés sem. Aki volt katona, az jól tudja, hogy nem volt ott senkinek sem kedve háborogni. Egy év után szegény szüleim, amikor meglátogattak a kaszárnyában, alig ismertek meg, olyan sovány és koszos voltam, hiszen éppen a gyakorlótérről hívattak a kapuhoz. Édesanyám sírva kérdezte: „Mit tettek veled fiam?!” Így zárult le életem egyik legnehezebb, de egyben szép szakasza, minekutána visszatértem a körösfői szabóműhelybe, ahol még két kollégával dolgoztam. Egyik alkalommal, kocsmából jövet, azt kérdeztem a kollégáktól: „Vajon ki veszi el ezt az Erzsikét”, hiszen oldalról nézve nagyon soványnak tűnt, amint vizet húzott a kerekes kútból. 1975 májusában már a feleségem volt. Rá egy évre megszületett Attila fiunk, ’80-ban jött László, valamint ’83-ban Zsuzsa lányunk. Ezek az évek a szüleink által épített, de be nem fejezett családi ház rendbehozásával, a gyerekek nevelésével telt. Nagyon sokat dolgoztunk, én a szabóműhelyben, feleségem pedig a kalotaszegi varrottasokat készítette, amelyeket édesanyám a házunk előtt értékesített, főleg külföldiek, németek, hollandok, olaszok, magyarok számára. Egyre több magyarországi vásárló fordult meg a házunkban egy kávéra, egy süteményre, amelyek közül egyre többen visszajáró vendégek lettek, és lassan barátságok szövődtek. – Hogyan reagált minderre a hatalom, hiszen azokban az időkben egyáltalán nem volt ajánlatos külföldieket vendégül látni...!? – Valóban a hatóságok felfigyeltek, hogy túl gyakran és túl sok anyaországi magyar tölti az éjszakát nálunk. Egyre több székely barátom keresett fel, sőt nagyobb csoportokban is érkeztek tévét nézni, amikor egy-egy fontosabb futballmeccset közvetítettek, ugyanis a magyar tévét csak a körösfői hágóig lehetett fogni. Volt, amikor az udvaromon 10–12 székely sátor is fel volt húzva egy-egy hétig is. Többször is ellenőriztek, hogy miért nem jelentem be, ha külföldi állampolgár alszik nálam, ugyanis ezt akkor törvény írta elő. A rendőrök „ették a kefét”, mert mindig csak utólag értesültek róla, hogy megint magyarok háltak Péntekéknél, melyre a cinikus válaszom mindig ugyanaz volt: „Nálam nem aludtak, hiszen egész éjjel borozgattunk”. Így ismerkedtem meg a miskolci Rakaczky János bátyámmal, akik családostól többször és több időt töltöttek nálunk, őtőle hallottam először Vasvári Pálról, hiszen mint mondta: a 1848-as szabadságharcos is görög katolikus vallású volt, akárcsak én. Többször is próbáltunk a havason Vasvári nyomára akadni, de mindig csak a havasnagyfalui Iancu keresztnél kötöttünk ki. A csúcs az volt, amikor két civil a helyi rendőr segítségével leellenőrizte azt a 28 fiatalt, akik egy hétig táboroztak az udvarunkon. Gondolták, nagy fogást csinálnak, ám látni kellett volna az arcukat, amikor mindnyájan kovásznai–hargitai román személyazonossági igazolványt mutattak fel. Távozásukkor biztosítottak afelől, hogy nem utoljára találkoztunk. És csakhamar a kolozsvári bíróságon találtam magamat egy nagyon átlátszó koholt vád alpereseként, amelyről először azt gondoltam, hogy viccnek szánták. Egy tíz évvel korábban elkövetett építkezési hibára alapozták a vádat. A több mint öt évig tartó pereskedés mintapéldája lehet annak, hogyan kell kikészíteni és tönkretenni egy családot. A negyvenedik tárgyalásig nem is fogadtam ügyvédet, arra gondolva, hogy ekkora hazugságot hivatalosan úgysem fognak elfogadni. Volt ebben a perben hamis tanúzás, okirat hamisítás, megfélemlítés. A frissen fogadott ügyvédem egyre kért, hogy bírjuk ki idegekkel, mert erre megy ki a játék. És valóban nem volt hét, hogy ne zaklattak volna, hol a rendőr, hol a megyei tanács pribékjei. A többszöri helyszínelési jegyzőkönyvek homlokegyenest ellentétesek voltak, sőt a végén azt sem ismerték el, hogy a házam nem az enyém. Többször is arra gondoltam, hogy feladom, hiszen láttam, a család nagyon megsínyli az állandó zaklatást. Az akkori bánffyhunyadi rendőrparancsnok, akinek többször is dolgoztunk, egy alkalommal bizalmasan csak annyit jegyzett meg: „Laci, bárhogyan is provokálunk, ne üss vissza, hiszen arra megy ki a játék, hogy lecsukjanak. Hidd el, ezt nem mi, hanem a Kolozs megyei ügyészség irányítja”. Ekkor úgy határozott a család, hogy barátom, Rakaczky János és családja kérésére kiköltözik Miskolcra. János bátyám jó anyagi helyzetben volt, kiváló munkahelyet és szép lakást biztosított számunkra. A hivatalos kiköltözés megindítása előtt családom megrökönyödésére mindent visszamondtam. Csakis Bánffyhunyadig voltam hajlandó elmenni, remélve, hogy ott majd csak békén hagynak. Többször is figyelmeztettek, hogy a Szabad Európa Rádiót hivatalos munkahelyen nem szabad bömböltetni, főleg akkor, ha a nyitott ablak előtt járnak iskolába a középiskolások, valamint a poliklinikára az orvosok és betegek. De azt sem nézik jó szemmel, hogy esténként a Zöld fának nevezett vendéglőben politikai viccekkel szórakoztatom az ivócimborákat. Közben egyre több magyarországi barátom látogatott meg, nem is sejtve, hogy mi folyik a háttérben. Így érkezett el 1988, amikor is a Kolozs Megyei Törvényszék végérvényesen felmentett a képtelen vádak alól. Tudtam, a Legfelső Bíróság ezt már nem fogja megváltoztatni. Óriási teher alól szabadultam, újra remény volt egy normálisabb élet felé. Azonban egy nap a műhelybe belépett egy civil ruhás rendőr, s megkért, menjek vele a rendőrségre, ahol egy papírt nyomtak az orrom alá, hogy beleegyezek-e a házkutatásba a bánffyhunyadi és körösfői lakásomban. Ezt nem voltam hajlandó aláírni csakis bírósági felhatalmazással, ami csak olaj volt a tűzre. Odabilincseltek a fűtőtesthez, hogy addig is még meggondolom magam. Körülbelül négy óra múlva kijött a bánffyhunyadi rendőrparancsok és megkért, ne csináljam ezt, ő nem akar rosszat, de higgyem el, ha nem egyezek bele, akkor betörik az ajtót, és úgyis bemennek a lakásomba. Megígérte, hogy nem lesz bántódásunk, de ha megkapják, amit keresnek, akkor nem tud segíteni. Aláírtam, és két rendőrrel közre fogva kísértek Bánffyhunyad központján keresztül a lakásomig, amelyet padlástól mennyezetig felforgattak. Humoros dolgok is történtek a házkutatás alkalmával, hiszen egyik rendőr sem tudott magyarul, így nem féltem, hogy valamire is rájönnek. Az a két bakelit kis hanglemez szúrt nekik szemet, amelyen a Magyar Himnusz és a Szózat, illetve a Rákóczi induló szerepelt, a borítójukon pedig széles piros-fehér-zöld csík volt látható. Amikor diadalittasan rám ordított és az orrom alá dugta a lemezeket, hidegvérrel tájékoztattam, hogy olasz népzene van rajtuk. A tanuk alig bírták visszatartani a röhögést, amikor látták, hogy a rendőr ezeket a többi lemez közé hajítja. Így érkezett el 1989 karácsonya. Mint több millió ember, én is a karosszékből figyeltem a fejleményeket, hiszen ebben a koszos kis városban semmiféle „forradalmi” harc nem volt. Voltak a főtéren tüntetések Ceauşescu ellen, a cigányok követeltek géppisztolyokat, hála Istennek azonban a katonaság nem bocsátotta a fegyvereket a rendelkezésükre. Egyetlen „forradalmi” tettem az volt, hogy miután láttam, a Nagyvezér elszáll a helikopterrel ismeretlen helyre, összehívtam a szabóműhely, valamint a cipőfelsőrész készítőinek közel hatvan tagját, akik közül sokan még nem is értesültek a bukaresti eseményekről, s leszedtem a folyosó falán lévő Ceauşescu-képet, a földhöz vágtam, majd széttapostam a Kárpátok Géniuszának fényképét. Voltak, akik sikoltva szaladtak el, gondolván, hogy megbolondultam. – A változások után rövid időn belül bekapcsolódtál az RMDSZ munkájába, úgymond ’89 után sem adtad fel. Mi több, a környéken úgy ismernek, hogy RMDSZ-Laci. Mivel érdemelted ki ezt a nem mindennapi nevet? – A ’89-es decemberi események után a következő hónapokban Bánffyhunyadon is megalakult az RMDSZ, de megalakult a Vatra Românescă soviniszta szervezet is, és elkezdődtek az ócsárkodások. Ha visszaemlékezünk, egész Románia a nacionalizmus mocskában hempergett. Napirenden voltak a magyarellenes uszítások, gyalázkodások. Azután jött a marosvásárhelyi fekete március, Bánffyhunyadon is csak hajszálon múlott, hogy nem történt katasztrófa, hiszen a város 65 százaléka román nemzetiségű, többségében a havasokból betelepült móc lakja. Itt is akadt két jómadár, aki megpróbálta a városra zúdítani a hegyi románságot. Ott voltam, amikor a katonaság harci járművekkel eltorlaszolta a Kalotaszentkirály felé vezető utat. Úgy éreztem, tenni kell valamit, ezért felajánlottam szolgálataimat az RMDSZ helyi vezetőinek, akik szívesen fogadták támogatásomat, főleg Vasas Samu székely származású tanár, a középiskola aligazgatója, akivel már régebben is jó barátságban voltam. Szórólapokon, újságcikkekben vertük vissza a soviniszták támadásait. Főleg választásokkor feszült pattanásig a húr. Közben Vasas tanár úrék újraindították a Kalotaszeg című folyóiratot, s megkért, vegyek részt Lőrinc András bátyámmal a terjesztésében. Szívvel-lélekkel jártuk a falvakat, főleg 1992 után, miután vettem egy használt piros kis 1000-es Skodát. Vasas tanár úr megkért, írjak is a lapba, ő, mint főszerkesztő tartani fogja a hátát, ha a csípős hangnemért baj érne. Nem kíméltük a kétszínűeket, de a helyi román szélsőségeseket is rendre raktuk. Előnyünk volt, hogy ebben a kicsi városban mindenki ismerte egymást, és bizony tartott a nyilvános megaláztatástól. Ünnepségeket, emléknapokat, kulturális műsorokat szerveztünk és tényleg csakhamar az RMDSZ-Laci jelzőt ragasztották rám. Nem volt könnyű, de pezsgésnek indult Kalotaszeg kulturális élete. 1994-ben a tanár úr megkért, vállaljam el az RMDSZ körösfői szervezetének a vezetését, s miután a helyi tanácsosokkal is megbeszélte a dolgot, csakhamar a rendkívüli közgyűlés az elnöki székre rakott. Kalotaszegen először Szentkirályon állítottak emlékművet, és láttam milyen összetartó erő tud lenni egy közösen elért siker. Egy alkalommal Okos Márton barátomnak említettem, hogy Körösfőn is létre kellene hozni valamit közös munkával, amely összefogná az embereket. Huncutul rám nézett és azt mondta, ott van Vasvári. 1995. július 3–4. Vasvári kopjafát szenteltünk a templom tövében. Augusztusban egy több évig zajló persorozat kezdődött, megint a kolozsvári törvényszéken találtam magamat, ugyanis a románok minden áron el akarták tüntetni még az emlékét is. Több mint öt párhuzamos per indult az ügyben, hatvannyolcszor álltam a kolozsvári törvényszék előtt, de megérte. Eckstein-Kovács Péter ügyvéd-szenátor vállalta ingyenesen a védelmünket, mely pereket rendre mind megnyerte. De meg kell említenem Antal János polgármestert is, aki szembeszegült a Kolozs Megyei Tanács fenyegetéseivel, és megvédte a Vasvári kopjafát. Vagy például Okos Mártont, aki minden erejével támogatta a körösfőieket a küzdelmükben, de említhetnék még számtalan nagyszerű embert, akik példát mutattak bátorságukról. A Vasvári kopjafa ma is áll, és lassan zarándokhellyé növi ki magát a turisták és érdeklődök számára. Közben minden erőmmel besegítettem az évente megtartott Riszegtetői ifjúsági találkozó megszervezésébe, amely több ezer magyar embert megmozgat. Alapító tagként vezetői szerepet vállaltam a Bánffyhunyadon székelő Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületben, amelynek példájára létrehozták Körösfőn a Rákóczi Kultúregyletet. Jól működik a Körösfői Rákóczi Hagyományőrző Néptánccsoport, mely elismerést hoz a településnek. Közben a kolozsvári Szabadság napilap tudósítójaként könyörtelenül bíráltam a felfuvalkodott Kiskirályokat. Újra bepereltek becsületsértésért, de ez már nehéz dió volt, mivel magyar és román papok is belekeveredtek, de a végén újra felmentettek. – Az utóbbi időszakban szerepet vállaltál az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT) is. Miként látod az EMNT-nek az új erdélyi magyar párt alapítására vonatkozó szándékát? – Az EMNT tavalyi közgyűlésére elfogadtam Gergely Balázs Kolozs megyei elnök meghívását. Tetszett a programjuk, mely arra irányult, hogy simítsa a nézetkülönbségeket az MPP és az RMDSZ között, valamint összefogja és összetartsa az erdélyi magyarságot. Ezért lettem tagja az EMNT-nek. Az EMNT idei közgyűlésén Gergely Balázs már nem vállalta a szervezet vezetését, amelyet nagyon sajnálok, hiszen az ő személyébe vetett bizalom miatt lettem tagja a szervezetnek. Az újságból értesültem, hogy egy új pártot akarnak létrehozni. Véleményem szerint nagyon veszélyes hatalmi játékba fogtak itt valakik. Mindenki tudja rólam, hogy évek óta a FIDESZ politikája a legelfogadhatóbb számomra az anyaországi politikai palettán. Ezért állok döbbenten, amikor azt látom: egy, az erdélyi magyarságot megosztani akaró szervezetet támogat nem kis mértékben ahelyett, hogy azokat az erőket segítené, amelyek az RMDSZ megújulását tűzték ki célul. Szerintem a Demokrácia Központok csak pénzpazarlást jelentenek, hiszen a már működő státusirodák nagyon is alkalmasak lennének erre a feladatra, és biztosan nem lett volna gond az EMNT befogadására ezekbe az irodákba, ahol a magyar állampolgársággal kapcsolatos tudnivalókkal is ellátják a hozzájuk fordulókat. Sajnálom, de az az érzésem, hogy itt csakis pénzről és hatalomról van szó. – Jövő év februárjában újabb kongresszus elé néz az RMDSZ. Mit vársz el ettől, s a jövendőbeli szövetségi elnöktől? – Lassú és szívós munkával teljesen meg kell újítani a szervezetet, hiszen mind a csúcsvezetés, mind pedig a megyei vezetés többsége már rég elszakadt a szavazóbázisoktól. Szeretném, ha a jövőbeni kongresszus mérföldkő lenne ebbe az irányba, ezért voltam az elsők között, akik Eckstein-Kovács Péter ügyvéd urat támogattam a szövetségi elnöki tisztségbe való jelölésre, hiszen az ő programja a változtatást tartja fontosnak, míg a Markó Béla elnök úr által pátyolgatott Kelemen Hunor a folytonosság híve. Át kell vizsgálni minden RMDSZ-es magas rangú vezető baráti és családi összefonódását, és ha felmerül a gyanú, hogy hatalmát inkább az egyén, mint a közösség szolgálatába állította, könyörtelenül el kell mozdítani a tisztségéből. Ezt el kell végezni egészen a legkisebb létszámú szervezetekig is. – Körösfő jelenlegi alpolgármestereként milyen mértékben sikerült gyakorlatba ültetned elképzeléseidet, választási programodat? – A választóimnak ígért programból több minden is megvalósult, csak el kell jönni Körösfőre és ezt lehet érzékelni. Az én meglátásaim természetesen beilleszkednek az RMDSZ helyi szervezetének a programjába, és a fejlődés elképzelhetetlen lenne a jelenlegi polgármester, Antal János hozzáértése nélkül. Egyik fájó pont, amit nagyon nehéz ebben a gazdasági helyzetben megvalósítani, az új munkahelyek létrehozása. Ugyanis hiába szerveztünk nemzetközi kiállításokat is a körösfői háziipari termékekből, nem igazán tudtuk felkelteni a nagykereskedők figyelmét ezen termékek iránt. Úgy érzem, a jövőben Körösfőnek is a turizmus lehetőségeit kell kiaknáznia, ennek már voltak érzékelhető jelei is. – Mi adott erőt számodra, hogy semmilyen körülmények között ne add fel a küzdelmet? – Az erő a közösségben van, s jóleső érzés, hogy az emberek bíznak bennem. Sőt, az emberek szeméből azt látom, hogy ezt továbbvinni kötelező számomra. A Vasvári-kultusz ápolása egyik fő feladataim közé tartozik, az emléknapok megszervezése, a múzeum továbbfejlesztése, de annak az előadássorozatnak is a folytatása, melyet iskolák, művelődési házak, kultúrközpontok meghívására tartok Vasvári Pál életéről és halálának körülményeiről. Lassan kirajzolódik az az ifjú csapat, amelynek tagjai szívvel-lélekkel segítenek, bennük látom a reményt a folytatáshoz. Sokat segít a nehéz percekben, órákban, az az egészséges optimizmus, amely jellemző rám. Nem vagyok túlbuzgó református, de hiszek egy mindenható erőben, melyet én Istennek nevezek, és a legnehezebb pillanatokban is hozzá fordulók segítségért. Nálam bevált, ajánlom, próbálja ki mindenki, mert nagy lelki segítséget tud nyújtani a nehéz helyzetekben. Mindig azt tartottam, hogy az egységben az erő. Ezt a családomtól maximálisan megkaptam, és éreztem, hogy bármikor számíthatok rájuk. Mi, férfiak azt tartjuk magunkról, mi vagyunk az erősek, a szívósak, a bátrak, a kitartóak, a célratörők. Végiggondolva az elmúlt harminc és egynéhány évet, úgy érzem, minden tisztelet azé a törékeny asszonyé, aki minden nehézségben kitartott mellettem, három gyermeket felnevelt úgy, hogy közben szorgosan dolgozott, és fürge ujjaival varrta a kalotaszegi varrottasokat. Azzal a gondolattal kívánunk mindnyájuknak egy sikerekben gazdag Boldog Új Esztendőt, hogy bízva vezetőink bölcsességében, megtaláljuk a közös utat, amely egy sikerekben gazdag évet hoz majd számunkra. PAPP ANNAMÁRIA, Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 23.Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság születettHuszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék. – A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre? – Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat. Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása. Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt. A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt. Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra. De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba. – A főtitkárt szidtad? – Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni. – Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult. – Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent. – Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor? – Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit. Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”. Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is. – Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat? – Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani. Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája. Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött. Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget. – A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak. – A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot. Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat. A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be. A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra. B. Kovács András Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
